You and Us

1 fejezet.: Az árnyjátékos(ok)

- Kiara! Az összes cuccod itt van a ház közepén, pakolj már el, kérlek.
- Emma, Emma... Lazíts! Végre megérkeztünk és az egész nyár csak ránk vár. - karolt át a mellettem éppen saját monológját ledaráló szőkeség.
- Igen, de ez nem azt jelenti, hogy egyből amortizáld le a házat.
-Kézben tartom az ügyet!
- Mint mindig. - forgattam a szemeimet, s nevetve folytattam tovább a pakolást. Szeretem a Lake o'Takai hétvégi házunkat, és egyfajta büszkeséggel töltött el, hogy anyáék elég érettnek tartanak minket a külön vakációzáshoz. Ez azt érezteti velem, hogy lassan kezdek az ő szemükben is felelősségteljes lenni.
Ránéztem a sok karton dobozra, ami rögtön a bejárati ajtó mellett lett elszállásolva. Hihetetlen, az embernek mennyi vacakra van szüksége. Rájöttem, ha csak itt állok és bámulok, az edények és más holmik nem vándorolnak önszántukból a helyükre, így neki is láttam az aznapi teendőknek. Nem kellett sok idő és teljesen belefeledkeztem a pakolászásba. Annyira elmélyedtem a dolgok helyretételében, porszívózásban, és az egyéb apró-cseprő dolgokban, hogy észre sem vettem. Már csak a nagy " munka " cimkéjű dobozzal néztem farkasszemet.
- Wo-hó. Em. Azokat hova akarod tenni? - lépett le a emeletre vezető lépcsőről Kiara. Olyan ruhát viselt, mint aki készül valahova, de jobbnak tartottam nem rákérdezni. - Azok azok amire gondolok?
- Karók és verbénák. - biccentettem felé.
- Lake o'Takában nincsenek vámpírok. Még mindig nem hiszem el, hogy elhoztad a felszerelést.. - közelebb lépett a nagy karton tömeghez, belenézett majd felém fordulva folytatta - igen... a teljes felszerelést.
- Elővigyázatosság, oké? - vontam meg a vállam. Ősi, vámpírvadász családból származunk. Anyukánk és az ő szülei is mind ezt a hivatást űzték hajdanán. Kevés olyan dolog van amit jobban utálok, utálunk Kiarával mint a vámpírokat. Az egyik végzett édesapánkkal is, közel 10 éve. Akkor fogadtuk meg, hogy mi is tovább visszük ezen vérvonalat és életünket a vámpírok levadászásának szenteljük.
- Szerintem vigyünk fel a szobánkba 1-et 1-et a karókból és két ampulla verbenát. - zökkentett ki a szőkeség.
- Nem rossz ötlet. -húztam mosolya a számat. - Gyere kapd föl a dobozt és segíts nekem.
-Erm.. izé.. Emma én éppen a tengerparti buliba indultam. Nem lenne gond, ha te csinálnád? -emelte fel a vállait majd egy könnyed mozdulattal vissza is engedte azokat. Rosszallóan visszanéztem rá mire visszavágásként elővette a kiskutya szemeit.
- Rendben, menj. De 3-kor felveszlek a Lake o' kávézó parkolójában.
-Megtennéd? - csillantak fel a még mindig kékeszöld kiskutya szemei. Majd meg se várva a válaszomat egy " Ott leszek" - et dobott felém másod reakcióképpen.
-Hihetetlen. -ráztam meg a fejem mosolyogva. Csak egy évvel fiatalabb, de közel sem olyan érett mint én voltam tavaly. Nem, nem, én király voltam!
Nekiálltam a karók, verbenás ampullák és egyéb finomságok elrejtéséhez. Minden szobába tettem egyet, még ki a kerti locsolóhoz is. Szépen gondosan rejtettem el, ugyanakkor igyekeztem könnyen hozzáférhető helyekre nyugtázni őket.
***
- Lake o' Vasútállomás, Lake o' Könyvtár, Lake o' Kávézó. Ezaz! -  csattantam fel majd az éles kanyart bevéve a közösségi hely hátsó pakolójának legszélső helyét sikeresen le is foglaltam. - 2:30. - pillantottam az óra kijelzőjére. Feszülten törődtem bele, még van fél órám a kisasszony megérkezéséig. A rádió lejátszója egy lágy, ugyanakkor néha gyorsabb dallamú zeneszámot kezdett el pörgetni lejátszóin.
- Minden csendes. Lake o' Taka semmit sem változott. Az erdő magas, égbe törő fáinak halk susogós hangja, a város nyugodt utcái, a fa mellett, éppen engem bámuló sötét árny alak, a zsúfoltnak kis túlzással sem mondható parkoló.
A szempilláim lágyan összecsukódtak, lassan kezdtem végig gondolni az előbb kimondottakat. A szemeim egyszerre felpattantak, nekidőltem a kormánynak és kifelé meredtem egyenesen oda, ahol az előbb még csak egy, most már két árny nézett felém.
- Ezt nem hiszem el. - mondtam ki halkan és lényegre törően. A táskám mélyén kezdtem el kutorászni egy karó, vagy más szúró eszköz után. Bingo. - Minek van nálam olló? - suttogtam majd egyet csattant a tenyerem a homlokomon. Gyorsan a farmerom zsebébe mélyesztettem, majd félelmet nem ismerve a két árny felé rontottam.
Körbekémleltem a terepet, de senki nem állt ott így beljebb merészkedtem.
 Hirtelen a levegő nyomottá vált. Éreztem, hogy valaki közeledik felém, száját eltátja, hogy közelebb férkőzzön a nyakamon ekkor már az idegességtől duzzadó eremhez majd egy számára nem számított mozdulattal a szívén keresztül döftem az ollót. A vámpír nyögött egyet, majd élettelen testtel a földre hullt.
- Vámpírok. - mondtam szemrehányóan, ám ekkor igencsak meglepő esemény történt. Két kéz fonódott a felkarom köré majd egy határozott mozdulat után már a nagy tölgyfa tövében feküdtem. Kellett egy kis idő, míg újra talpra tudtam állni. Mozgásom bizonytalan és ügyetlen volt.

.
- Meglep, hogy bemerészkedtél. Azt hittem, nekünk kell majd kimenni érted. - szólalt meg a másik árny. Már csak ez hiányzott.
- Nem lepne meg, ha tudnád miért állok én most itt. - válaszoltam némi gúnnyal megspékelve. Már próbáltam volna felvenni a támadó pozíciót, hogy végezzek ezzel a másikkal is, azonban a lábaim megadták magukat. Na szép, Emma. Szánalmas, hogy ennyi év után egy fába való becsapódás után nem tudsz normálisan talpra állni. Vámpírvacsiként végzed, mint a többi tehetségtelen vadász.
- Az illatod. Megbabonáz. - jött egyre közelebb, szemfogait kivillantotta, szeme hirtelen vörös fényárnyalatban kezdett pompázni. Nem hittem a szememnek.
- Köcsög. - köptem ki végre, nagy erőfeszítés után.
-A.a. Nate vagyok. - túrt bele a hajába majd felnevetett. - Te pedig nemsokára már csak voltál.
- Lépj el tőle, ő az enyém! - üvöltött fel egy mély, reszelős hangú férfi a közelben. Megkönnyebbültem, bizonyára egy vámpírvadász lesz az.
- Ki mondja? - horkant fel Nate dühösen, majd szemfogait még jobban kieresztve a hang felé fordult.
-Akitől még te is félsz. - Lépett ki a fa árnyéka alól egy másik, számomra csalódást okozó vámpír.
-Harry. - Suttogta Nate majd eltűnt az erdőben.
Megleptek az előbb tapasztaltak. Az eddigi vámpír atrocitásaim során egyik sem menekült el a másikat meglátva. Vajon ő, azaz Harry télleg ekkora hatalommal bírna errefelé. Egy biztos, mindenképpen végeznem kell vele.
-Minden rendben, gyönyörűségem? - kérdezte fölém hajolva Harry. Jó kiállású, göndör, barnás hajú fiú volt, fekete-fehér kockás szövetkabátot viselt. Elképesztően jól nézett ki. A gyomrom görcsbe rándult, ezer pillangó kezdett hirtelen táncba odabent.
- Nem vagyok a gyönyörűséged. - válaszoltam nyersen, elkergetve a pillangókat. Nem értem, mi lehetett ez az előbb, de az biztos, hogy Harry nem éli meg a nyár végét. Nem ha rajtam múlik.
-Hát persze. Amíg a közelben vagyok, nem esik bántódásod. Azt ajánlom, siess ki az erdőből és ide sose gyere vissza. Fogadok, sőt biztos vagyok benne, hogy látjuk még egymást gyönyörűségem.. -jelenet meg egy kaján vigyor az arcán majd a ködös erdő magába vetette őt is.