4. fejezet : Túlélés elfogadva!

Kicsi késéssel, de itt van az új rész! Jó olvasást! :))

4. Fejezet

-... Harry ne! - ordít Louis és ráugrik a fiúra. Emmával ijedten összenézünk. Hirtelen valaki letépte rólam az álarcomat, én pedig felsikítottam. Emma lerúgott valami emberkét a sötétben, majd megfogta a kezem és futni kezdtünk.

- Ki volt ez? - kérdeztem lihegve a lányt.

- Majd elmondom!

- És miért az erdő felé rohanunk?

- Kiara nyugodj meg!

- De Emma, állj! - megálltam és levegő után kapkodva próbáltam megszólalni. Jó, elég edzett ember vagyok a sok sportnak köszönhetően, de most a félelem miatt a pulzusom az egekbe szökött.

- Menjünk vissza a nyaralóba!

- Előbb a kocsiért!

- De hát, most minek kerültünk ekkorát?

- Hogy ne kövessenek!

- Akkor már visszamehetünk?

- Igen, de csak arra. - elmutatott a távolba, azt hiszem, egy jó fél órás kerülővel vissza is értünk a ház másik oldalához és a kocsihoz rohantunk. Rögtön beültünk és én el is indítottam a járgányt.

- Biztos, hogy jó ötlet ez? Mármint, hogy te vezetsz... - harapdálta a száját idegesen Emma.

- Persze, nyugi! - mondtam neki, tettetett nyugodtsággal. Eléggé felzaklattak az események. Ahogy újra és újra lejátszódott a fejemben a jelenet, ahogy valaki mögöttem letépi rólam az álarcom és a nyakamhoz hajol, szöryű érzést váltott ki bennem, nem beszélve Harry gyilkos tekintetéről, ahogy ránk néz. Emma arcán is láttam az aggodalmat, de inkább nem mondtam neki semmit, mert amúgy is a térképet guberálta.

- Amúgy jó felé megyünk? - kérdeztem, mert eddig nem szól semmit, hogy melyik irányba kéne mennünk, így gondoltam egyenesen haladok az úton, nem kanyarodok le sehol, a város végén amúgy sincs sok ház, így érhető, hogy nem is láttunk.

- Persze, mondjuk még nem egészen tudom, merre vagyunk. Ide felé nem tűnt ilyen messzinek a város.

- Idefelé  egyáltalán átmentünk valami hídon? - kérdezem meglepetten.

- Hídon, mi várj! Megvan hol vagyunk.

- Mi? Mire várjak? - hirtelen megláttam valakit az úton és rögvest elfordítottam a kormányt. Sikítottam és gyorsan Emmára néztem, de nem volt mit tenni, pillanatok alatt lezuhantunk. Hirtelen minden elsötétült.

***

Fuldokolva keltem. Ahogy köhögtem, ömlött ki a víz a számból. Szörnyülködve vettem tudatát, hogy valami fadarabba akadtam bele, ami miatt nem sodort a part szélénél tovább az ár. A patak, vagy kisebb folyó közepén megláttam az összetört autónkat és görcsbe rándult a gyomrom.

- Emma! - próbáltam kiabálni, de szerintem csak suttogásnak hatott. Körbenéztem, de a sötétben nem sok mindent láttam. Inkább szakadt ruhámban és ázottan átúsztam valahogy a nyakig érő víz viszonylag gyenge sodrásában a túlpartra és ott megpillantottam Emma testét.Gyomrom görcsbe rándult, a sírás kerülgetett, de valahogy egy könnycsepp sem gördült le az arcomon. Egy pillanatra ledermedtem. A Hold sugara halványan bevilágította a teret, a víz csobogásán kívül semmit az ég világon nem lehetett hallani. a drámai pillanat közben átgondoltam az egészet és hirtelen elém villant egy kép, még a baleset előttről. Igen, Louis volt az!!! Abban a pillanatban megmozdult Emma, én pedig szívbajt kaptam. 

- Hálát adok minden létezőnek és élőnek, hogy ma itt megáld minket a sors és túléltünk egy életveszélyes zuhanást! - sosem imádkozok, régebben apa beszélt nekünk néha a Bibliáról és a hitről, de a családunk nem igazán vallásos, de ebben a helyzetben kellett mondanom valami hálát...valakinek.

- Emma! Emma! - sietek oda hozzá és megfogom a kezét.

- Mi történt? 

- Majd, majd elmondom. Istenem, annyira örülök, hogy jól vagy.

- Hát, az azért erős túlzás. - mondta, miközben felült, én meg átöleltem.

- Vissza kell mennünk a nyaralóba!

- Rendben! - mondta, majd fel is tápászkodott.

- Ilyen könnyen mozogsz? Nekem mindenem fáj.

- Tudod volt a kocsiban légzsák, így mondhatni puhára estem... - mondta, majd kezével  megtörölte orrát, amit csak akkor vettem észre, hogy valószínűleg vérzett is. Inkább nem kérdeztem meg, hogy még mi baja, mije fáj, biztosan van ennél nagyobb problémája is.

A kocsink teljesen tönkre ment, szerencsére van rajta biztosítás, de hogy hogy fogunk innen hazajutni, az számomra is rejtély marad...